FMH: Elégedett magyar, akiből kevés van: Lévai Ferenc, a nemzet halásza

Lévai Ferenc, a nemzet halásza boldog ember, sikeres vállalkozó, akinek ezernyi barátja, ismerőse, több lábon álló gazdasága, számtalan ötlete van, amellyel sok embernek szerez örömet, kínál kikapcsolódást, szórakozást. Vele randevúztunk rétimajori birodalmában, ahol az élet vidéki, de visszavágyik a vizes paradicsomba, aki csak egyszer is betette oda a lábát.
- Hogyan lettem halország királya?! - nevetett Lévai Ferenc, az Aranyponty Halászati Rt. elnök-vezérigazgatója a feltett kérdést ismételve. - Az egész életem halországról szól. Ercsiben születtem, ahol gyerekként a '60-as években nem volt más, csak a Duna és a halászat. Akkoriban és később sem tudtam elképzelni az életem víz és halászat nélkül. Az ercsi halászok házai a magasparton voltak, a csónakok, bárkák, halászszerszámok a teritsfa placcon, a víz szélén. Itt szívtam magamba a hálókötés, javítás, szerszámhasználat tudományát. Mindenkinek volt ragadványneve, az enyém a Beszélőgép, és amikor Károly Jancsi bátyám - az egyik halászmester - kérdezte, mi hír a faluban, már fújtam a történeteket. Nagyszerű tanítómesterem, Sztrucska Jakab bácsi nagyon szigorú, okos halász volt, ha éjjel mentem vele horgászni, meg kellett ígérnem, hogy nem árulom el a tudományt, hol halásztunk, mit fogtunk. Lajos Miska bácsitól tanultam varsázni, dobóhálózni, igazi tanító típus volt.
Akkoriban a gyerekek még játék közben is azon voltak, hajtsanak valamilyen hasznot a családnak. Feriék uszadékfát vittek haza a Dunáról, kiszárították, azzal tüzeltek.
- Nyolcévesen nyulaim voltak, félretettem a száraz kenyeret, rohantam szedni a legjobb kákicsot. A dunai uszályokból az ercsi cukorgyárba szállították a répát, ami lehullott, hazavittük, böngésztünk, ha már szabad volt, szedtük a határban a kukoricát, a krumplit. Imádtam persze horgászni, Sztipán Bence és Károly Zsiga bátyám nagyon jó horgászok voltak, segítettem nekik, közben figyeltem, hogyan süllőznek. Apám mogyorófa bokorból szárított botot, arra alumínium gyűrűket tett, damilt, horgot és egy kis ólmot, az volt az első komoly pecám. Az ercsi kőgátnál hajnalban fogtam a 80-150 dekás süllőket. Két-háromból egyet megevett a család, kettőt eladtunk. Húsz fagyit ehettem volna a pénzből, de beadtam a családi kasszába. Az egész falu szegény volt, petróleumlámpánál kezdtem az olvasást.
Szíve szerint maradt volna a Dunánál, de a nyolcadik után középiskolába került Budapestre.
- Apám azt mondta, fiam, te jófejű gyerek vagy, tanulj tovább, mert Ercsiben csak szegény halász van, meg még szegényebb. Hozzátette, ha az érettségi után se lesz több eszed, elmehetsz halásznak.
A középiskolát elvégezte, tanult volna ügyvédnek, mondta a magyartanárnője - akit szeretett, tisztelt -, fiam, te lyukat beszélsz az emberek hasába, de a taníttatásra nem futotta a családnak.
- Érettségizett pneumatikus műszerészként logikus volt, hogy a dunai kőolajfinomítóba kerüljek. Még meg sem melegedtem, berántottak katonának. Értelmetlenül elvesztegetett két év volt, ráadásul nem engedtek el az egyetemi felvételire sem. Viszont ha valami nem sikerül, az én életemben mindig jön egy új lehetőség! Az egyik újságban láttam egy cikket, hogy Magyarország negyvenezer tonna tavaszi árpát kapott a FAO-tól, hogy építsen egy korszerű halszaporító üzemet az épülő dunai kőolajfinomító meleg vizére alapozva az újonnan behozott növényevő halak szaporításához. Bementem a minisztériumba, megkerestem Pékh Gyula elvtársat. Egy órán át beszélgettünk. Kérdezett mindenről. Nagyon jó vénájú ember, okos bürokrata volt, szerette a szakmáját, isten éltesse. Felvette a fekete telefont, mondta a későbbi főnökömnek, Tölg Istvánnak, van itt egy fiú, mindenáron halász akar lenni. Még aznap találkoztam az igazgatómmal, leszereltem, és Dinnyésre kerültem egy évre gyakornoknak, ahol az Antalfy Antal bácsi volt a főnök. Itt tanultam meg a tógazdasági halászatot és a halszaporítást, meg is edződtem, aztán jött Százhalombatta, a Temperáltvízű Halszaporító Gazdaság. Éjszakás voltam a keltetőházban, és az akkori irodalmat mind átnyálaztam, autodidakta módon többet megtanultam a halászatról, mint később a diplomáimmal. Ott találkoztam Fónay Jenővel, a Pofosz mai elnökével, ő tervezte a keltetőház különleges berendezéseit. Amit ott csináltunk, az újdonság volt még Európában is.
A halszaporító gazdaság világsiker lett.
- Tökéletesítettük a pontyszaporítás technológiáját, megoldottuk a növényevő halak szaporítását, a harcsatermelést. A korszerű kistavas előnevelési technológiákkal is foglalkoztunk, diplomamunkámat a süllőszaporításból írtam. Akkoriban már járhattunk külföldre. Bagdadban 1980-ban keltetőházat építettem az Agroinvest kérésére, később Algériában honosítottuk a magyar halakat az ottani óriási víztározókban. Hatmillió halra szerződtünk, a szállítást ők intézték, így küldtek Ferihegyre egy C100-as katonai gépet, alig fért el a repülőtéren.
A magyar mezőgazdaság jelen volt a világban, Irakban, Egyiptomban, Algériában, Brazíliában is dolgoztak magyarok.
- A cégnél jól mentek a dolgok, végigjártam a ranglétrát, halászból igazgató-helyettesig avanzsáltam. Az egyik értekezleten kis szurkálódások után elhangzott, ha létrehozok egy céget, ott már dönthetek egyedül, itt még kollektív döntés van. Aznap felmondtam. Ez történt 1987-ben, volt már tízhektáros területem kis tavacskával, nevünk is lett, Aranyponty Kistermelők Szövetkezete, az első privát halas cég idehaza.
A jelentősebb fordulat Lévai Ferenc életében akkor következett be, amikor 1992-ben megkeresték a vízügyi igazgatóságtól, Mezőfalváról, bajban vannak, nem tudják kifizetni a vízdíjat, vegyen tőlük halat.
- Lejöttem Rétimajorba, ahol minden romokban hevert. Válogathattam a halak közt, mert tízből három borzasztó állapotban volt, de végül létrejött az üzlet, kifizettem a vízdíjat. A következő években bérbe akarták adni, de nem fűlött hozzá a fogam.
Aztán később addig-addig tárgyaltak, hogy már bérleti díjat sem kértek volna tőle, csak használja a területet, mert legalább nem lesz veszteséges.
- Elgondolkodtam, aztán nekiláttunk az unokaöcsémmel, Péterrel. Lerobbant, tönkrement gazdaság, érdektelen emberek, de a tóban ugrott a ponty, a naplemente gyönyörű volt, és valahogy megfogott ez az ősi sárréti vízivilág. Egy év kínlódás, tanulás, hadakozás az elvadult tavakkal, vízhiánnyal, majd jött a hír, kiírták privatizációra. Az első liciten százhúsz ember fogta a tárcsát, de senki nem tette fel, lesz még olcsóbb jelszóval. A végén boríték, aki többet ígér, viheti.
Lévaiék vitték, a többi ajánlat közel duplájáért, 34 százalékos kamatra kapott hitelből.
- Anyámat lehoztam, azt mondta: Kisfiam, ha három életed lesz, akkor lesz ez olyan, mint a battai! Kell ez neked? Jó kérdés volt. De ha egyszer nekiláttam, abba nem hagyom! Leült a halászat, ahogy az egész mezőgazdaság, de akinek hala volt, dagadtra kereste magát akkoriban. A pénzt beletoltuk a rendszerbe. Tudtam, hogy a multifunkcionális tógazdálkodás a jövő. Hülyének néztek: itt akarsz te konferenciaközpontot létrehozni? Itt akarsz wellness-centrumot? Halászati múzeumot? Hiszen a hely a térképen sincs rajta! Elkezdtem tudatosan fejleszteni, az alap az érintetlennek tűnő természet, a tavak látványa, a madarak, a régvolt vízivilág reinkarnációja volt. A fejlesztésünk célja a több lábon álló gazdálkodás lett, aminek a gerince a halgazdálkodás. Erre épült a turizmus, a wellness-centrum, a gasztronómia. Nincs hitelünk, nem igazán érint bennünket a válság, annyiban persze igen, hogy érezhetően kevesebb az emberek pénze.
Az igazgató első házasságából két diplomás gyermeke közül a fia vele dolgozik, a lánya a fővárosban.
- A barátságaim azonos értékrendszeren alapulnak. A nemzet halásza vagyok, nem tartozom körökhöz, engem az a kormány tudna segíteni, amelyik fölemelné a ponty árát, de ilyen nincs. Arra büszke vagyok, hogy az EU-ba már többször hívtak bennünket a modellünkről előadást tartani.
Tízéves a Szent Péter-napi halászbúcsú, közben a tévéműsorok egyik ismert halételkészítője is Lévai Ferenc. Idei ötlete a Halra magyar! Halra bor!. A halpéntek azért született, mert a hozzáértők tudják, sokkal több halat kellene fogyasztanunk, szinte a legjobb fehérjeforrás. Európában az emberek tizennyolc kiló halat esznek évente, a mi három kilónk eltörpül emellett.
- Hatvan felé az ember számvetést készít, ha még nem is az utolsót. Valami nagy jót tehettem az előző életemben, mert hogy valakit ennyire szeressen az Isten, mint engem, az azért ritka! Egész életemben azt csinálhattam, amit szerettem. Imádom a munkám, sikereim vannak. Szenzációs a két nagy, szép, okos gyerekem. Óriási dolog, hogy nagypapakorú lettem, és kaptam egy ajándékot, született egy tündér kislányom, csibész a végtelenségig, kicsit magam látom benne. Öntörvényű, nagyszájú az ötéves Lévai Lili Zsófi. Boldog ember vagyok, egy jó kapcsolatban, szerencsére egészséges is, nem hiszem, hogy több kell az embernek. Elmondhatom, hogy minden rendszerben elismerték a munkámat. Eljutottam oda, ahová el szerettem volna jutni, talán kicsit messzebb is. Én az az elégedett magyar vagyok, akiből elég kevés van.